2017. már 13.

Találkozások a peremvidéken

írta: Újgyerektábor Bódvalenke
Találkozások a peremvidéken

Márciusi hétvégénk beszámolója- ez alkalommal is egy új önkéntes tollából.

         Március 11-én, szombaton esett meg, hogy a Nap első sugarainál hárman vonatra szálltunk Bódvalenke felé. Közülünk egyedül Zsófi járt már ott korábban, Vivivel mit sem tudva , érdeklődve és ugyanakkor némileg aggódva vártuk, hogy a Miskolcról továbbinduló, piszkos és megfáradt öreg kocsik hörögve-zörögve begördüljenek Komjáti állomására. Volt akkora szerencsénk, hogy úticélunk egy lakója fuvart adott, megspórolva nekünk egy órát és bő öt kilométernyi sétát. A helyi projektirodába érve találkoztunk Tolmival és Bogival, s a csomagjaink lepakolása után megiramodtunk az első családhoz. Az alig hat éves Szebasztián rögtön a nyakamba ugrott és az elkövetkező fél órában el sem mozdult mellőlem. Kitörő örömmel épített két robotot, majd elkészültük után egy hajómodell összerakásának is nekiláttunk. Rég éreztem azt a gyermeki felszabadultságot, szabadságot, mely azt az udvart járta át ezzel a csupa élet kölyökkel a nyakamban futkározva. A nap során még számos családot látogattunk meg, melyek közül akadt egy-kettő, ahol tapintható volt a háttérben megbújó elkeseredettség, ők mégis mindennemű forrást örömmel megosztva kínáltak minket vízzel, kávéval és süteménnyel. A délután folyamán előfordult, hogy pár házhoz, különböző indokokkal nem engedtek minket. Hogy a gyerekek valóban aludtak, vagy betegek voltak-e, egyhamar nem fog kiderülni, összességében én mégis azon a véleményen vagyok, sikeresen zártuk az első napot, s ha csak egy családnak is szebbé tettük a napját, már abszolút megérte. Este a másnapi rögtönzött „tanulószobára” előkészülve sokat morfondíroztam magamban. Majdani terület- és településfejlesztő geográfusként számtalanszor került szóba az ország ezen régiójának elmaradottsága, mégis csak most, testközelből váltak a számok hús-vér emberekké, tettekre és életcélra vágyó lelkekké, akikben – s kifejezetten a fiatalokban – a felemelkedés minden potenciálja megvan, pusztán anakronisztikus környezetük és társadalmi körülményeik kötik gúzsba kötik őket. Nem hiába tudott legyőzni a tizenhárom éves Robi egy térbeli amőbában és ugyancsak nem hiába van egy minimum Fazekas gimnáziumot igénylő kisfiú itt, ahol az Isten sem jár. A publikum elfeledkezett ezekről az emberekről, munkalehetőségük elenyésző, kitörési pontjuk pedig legfeljebb a tehetségesebb fiataloknak van, akik a korábban említett okok az esetek többségében röghöz kötnek.

            Vasárnap délelőtt a projektiroda hátsó helyiségét készítettük elő a gyerkőcök fogadására. Tíz óra előtt érkezett az első csoport s körülbelül délig tanítottunk az érdeklődőknek felváltva olvasást, matekot és angolt. Jómagam soha nem vonzódtam a tanári szakma iránt, ebben a röpke két órában mégis olyat tudtam adni nekik, melyről azt sem tudtam, hogy ott van. Angolozás után Guszti szavai vízhangzanak a fülemben: - „Téged egész nap tudnálak hallgatni!”

 

Luczi Richárd József, 2017.03.12.

Szólj hozzá

önkéntes korrepetálás Bódvalenke