Egy nagyon személyes blogbejegyzés következik…

Három éve foglalkozom a bódvalenkei gyerekekkel, nagyon fontos része lett az életemnek.
Ezen a hétvégén nagyon fáradtan (az előző napi támogatói buli szervezése miatt) és némi kétséggel érkeztem, nyilván többek között amiatt, hogy első gyermekemet várom, amitől egyértelműen át kell alakítani a szervezetben betöltött szerepemet, át kell gondolnunk működésünket...
A fáradtság addig tartott, amíg el nem indultunk az első családhoz játszani.
A gyermekek közvetlensége, nyitottsága, szeretete teljesen magával ragadott és éreztem, ahogy feltöltődöm. Ennyire erősen sosem tudatosult bennem, hogy mennyire is szeretem ezeket a gyerekeket, és ennyire erősen sosem tudatosult, hogy mennyi szeretetet kapok tőlük. Ennyire önző önkéntes sosem voltam, azt éreztem, hogy most nem egy szerepet töltöttem be (“vezető”, aki előkészíti, koordinálja, szervezi, ha szükséges döntést hoz…), hanem a hétvége minden pillanatát ajándéknak éreztem. Ez egy csodás érzés volt. A saját euforikus érzésemet természetesen csak erősítette, hogy annak ellenére, hogy kevesen voltunk önkéntesek, nagyon könnyen ment a hétvége. A legtöbb házba könnyen bejutottunk, az időjárás tökéletes volt, a legtöbb helyen tudtunk az udvaron játszani, nagyon sok elmélyült játék volt a gyerekkel, sokuknak sokat fejlődött a játéka, mióta ismerjük őket.
Várandósságom (melynek híre nagyjából 5 perc alatt jutott el a falu végéig) nagyon sok asszonnyal indított beszélgetéseket, mely során számos személyes tapasztalatot osztottak meg velem, különleges érzés volt, ilyen módon jobban megismerni őket.

Száz szónak is egy a vége: önkéntesnek lenni csodás. Ajánlom kipróbálásra! �